A munkaköri alkalmassági vizsgálatról
A munkaköri alkalmassági vizsgálatról: a hiányának is hosszú lehet az árnyéka
Csak akkor vizsgálná orvos a munkakörre való alkalmasságot, ha ezt jogszabály írná elő, illetve, ha a munkáltató erről így döntene – erről szól többek között egy november 14-én benyújtott törvényjavaslat. E tervezett módosítás hatásai azonban messze túlmutathatnak a gazdasági szereplők terheinek tervezett csökkentésénél. A munkáltatókat, alkalmazottaikat, sőt az egészségügyi ellátórendszert is elérnék a hullámai. A várható következményekről a Magyar Munkavédelmi Akadémia tagjainak meglátásait Gedeon András, a szervezet egyik alapítója foglalta össze.
Röviden érdemes felidézni, hogy mi indokolja a jelenleg még kötelező munkaköri alkalmassági vizsgálatot, illetve mi a feladata ezen kívül még egy foglalkozás-egészségügyi szolgáltató (fesz) orvosnak, akivel köteles szerződést kötni és számos esetben együttműködni egy magyarországi munkáltató. A teljesség igénye nélkül, a munkaköri alkalmasság vizsgálat célja annak megítélése, hogy egy munkavállaló (bizony, ide tartoznak a munkavállalók gyermekei is tanulóként, hallgatóként) egészségét, testi, illetve lelki épségét, egészségi állapotát nem veszélyezteti-e a munkavégzésből és a munkakörnyezetből eredő megterhelés által okozott igénybevétel. Itt dől el, hogy esetleges idült betegsége vagy fogyatékossága a munkakör ellátása, illetve új szakmájának elsajátítása, gyakorlása során nem idéz-e elő balesetveszélyt. Valamint, ha átmenetileg vagy véglegesen megváltozott munkaképességű emberről van szó, ő milyen munkakörben, illetve szakmában és milyen feltételek mellett foglalkoztatható az állapotrosszabbodás veszélye nélkül. Emellett vannak olyan betegségek, amelyek egy-egy munkakör ellátása esetén rendszeres foglalkozás-egészségügyi ellenőrzést igényelnek.
A fentiekből egyértelműen leszűrhető, hogy a munkaköri orvosi vizsgálat semmiképpen sem nevezhető pusztán adminisztrációs kötelezettségnek, egyik munkahelyen sem. De arra is érdemes rávilágítani, hogy ezt az egy feladatot mennyire nehéz függetleníteni a foglalkozás-egészségügyi feladatok összességétől, amit az e feladatkörben dolgozó orvos ellát.
Vessünk egy pillantást arra – javasolja Gedeon András – hogy ha a munkaköri alkalmassági vizsgálatokat kivesszük a képletből (nem feledve, hogy a törvényjavaslat szerint rendelet szólna arról, hogy mely munkakörökre, foglalkozásokra volna érvényes továbbra is, hogy a munkára való alkalmasságról orvosi vizsgálat alapján kell dönteni), akkor milyen következményekkel kellene számolnunk.
Jó eséllyel károsodni fog az egészsége azon munkavállalóknak, akik a munkakörükkel járó megterhelések szempontjából sérülékenyebbek, például egyéni kórelőzményeik miatt, ami az alkalmassági vizsgálat nélkül nem derülne ki.
Ha a fesz orvos nem méri fel a munkavállalók betegségeit, rendszeresen vagy átmeneti jelleggel szedett gyógyszereit, akkor ki fogja kiszűrni azokat az eseteket, amelyeknél a gyógyszerek tompítják a munkavállaló reflexeit, koncentrálóképességét, esetleg érzékszervi vagy koordinációs képességeit?
Sőt, e ponton érdemes megemlíteni azt is, hogy még nehezebben, vagy már túl későn derülhet fény egy eltitkolt betegségre (ennek életszerűsége vitán felüli), vagy akár egy, a munkakezdéskor rejtve maradó, de később visszafordíthatatlanná vált egészségkárosodásra.
A fenti esetek mindegyike jelentősen megnöveli a balesetek, rosszullétek kockázatát azok minden morális, jogi, anyagi és termelést, üzletmenetet érintő következményeivel együtt, nem beszélve a megkerülhetetlen munkáltatói felelősségről.
Vessünk egy pillantást az e szolgáltatást ellátó fesz orvosok megváltozó helyzetére is. A munkaköri alkalmassági vizsgálatok jelentős részének kiesésével feladataik „portfoliója” számos munkáltatónál jelentősen megváltozik, alkalmi feladatellátásra korlátozódik, ami miatt felmerülhet az addigi szerződésük megváltoztatása, sőt – megengedve magunknak ennyi valóságérzékelést – sok esetben a felmondása is. Érdemes tudni, hogy az egyébként a szükségesnél már most is jóval kisebb számú foglalkozás-egészségügyi orvos másfajta praxisban is dolgozik, például háziorvosként, szakorvosként az állami és a magánegészségügyben is. Nem maradnak munka nélkül, hiszen tudásukra szükség van, módosítanak, átszerveznek, átszerződnek, más felkérésekre mondanak igent, lekötik kapacitásaikat, ők is és az asszisztenciájuk is.
A foglalkozás-egészségügyi orvosoknak azonban számos egyéb feladatuk is van, amit egy-egy munkáltatónál el kell látniuk. Ezek között akad több olyan, amelynél nehéz modellezni a „hogyant” egy olyan helyzetben, amikor nincs rendszeres kapcsolat a munkáltatóval, amikor nem is találkozott a munkavállalókkal.
Akár vonatkozik az alkalmasági vizsgálat kötelezettsége egy munkakörre, akár nem, lesznek olyan munkavállalók, akik csak orvosi kontroll mellett dolgozhatnak. Továbbra is szükség lesz a munkabaleseti sérültek rehabilitációjára, amely nem képzelhető el a részvételük nélkül. Fontos szerepük van és lesz a fokozott expozíciós esetek (egyes határértéket meghaladó egészségkárosító hatásoknak való kitettség) észlelésében, kivizsgálásában.
A Magyar Munkavédelmi Akadémiához becsatornázott tapasztalatok szerint nem egy esetben a foglalkozás-egészségügyi szolgáltató (fesz) orvosa látja a munkavállalót, mert az még háziorvoshoz sem jár. Ha visszatérünk a szűkebb értelemben vett munkavédelmi feladatokhoz, akkor is látható, hogy a fesz hátralépése, rosszabb esetben elmaradása „féllábúvá” teheti a munkahelyi egészség és biztonság megőrzését segítő tevékenységet, vagyis a hivatásunk gyakorlását. Például, mert a munkavállalói kör egészségi állapotának statisztikai elemzése nélkül a munkahelyi kockázatértékelés sem lesz teljes, nem lesz megfelelő. Félő, hogy kikopnak a rendszerből azok a munkáltató számára fontos, nem csak a dolgozót, de a munkáltatót is “védő” korlátozások, mint például egyeseknél a magasban, vagy épp egyedül végzett munka korlátozása, a fokozott zajvédelem előírása, a rákkeltő anyagok környezetében végzett munka tiltása, a teheremelés korlátozása stb.
De ha elvonatkoztatunk a gyakorlati következményektől és szabályozás oldalról tekintünk a helyzetre, akkor is szembe megy a javaslat a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedésekről szóló EGK keretirányelvben leírtakkal, ami ha kevésbé lendületes jogi nyelvezettel is, de egyértelműen fogalmaz: annak biztosítására, hogy a munkavállalókat a munkahelyi egészséget és biztonságot érintő kockázatoknak megfelelő egészségügyi felülvizsgálatnak vessék alá, a nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelő intézkedéseket kell bevezetni. Az említett intézkedéseknek lehetővé kell tenniük, hogy minden ezt igénylő munkavállaló rendszeres időközönként egészségügyi felülvizsgálatnak vethesse alá magát.
Gyakorló szakemberként látunk olyan elemeket a munkáltatók és a fesz-ek működésében, amelyek a jó működés ösztönzése helyett egy ilyen rendelkezés felé billenthették a mérleget. Vannak visszajelzések hiányos vagy felületes alkalmassági vizsgálatokról, munkáltatókról, amelyek szolgáltatóról-szolgáltatóra váltanak, mert nehéz időpontot kapni, várni kell, nem tudja a fesz azt nyújtani, amire számítottak. Ezek szervezése valóban erőforrást igényel a munkáltatói oldalon (ami a szervezési/adminisztrációs feladatok szintjén gyakorta köt ki a munkavédelmi szolgáltatónál), pénzbe is kerül, a munkavállaló is nyűgnek éli meg, miközben a munkájával nem halad. Helye van a vitának a fesz-ek a munkáltatók és az állami irányítás felelősségéről a kialakult helyzetet illetően, de a napi gyakorlati tapasztalataink alapján félő, hogy a tervezett rendelkezéssel visszanyerhető versenyképesség és megtakarítható adminisztráció a munkáltatóknál nem ellensúlyozza az egészségkárosodásokra, munkabalesetekre vonatkozó felelősségüket, igen, 100 %-os kártérítési felelősségüket, és az ezzel járó termelésben, üzletmenetben, megítélésben várható hátrányokat.
